Vannak nevek, melyek kizárólagos használatában a szekértáborokra szakadt biológusoknak nem sikerült megegyezni, ezért egymástól merőben különböző élőlénycsoportokban párhuzamosan  használatosak. Így esett meg, hogy a madarászok névjegyzékében egy pintyféle neve zöldike (Carduelis chloris) és a virágászok is így hívnak egy hazánkban igen ritka orchideafajt (Dactylorhiza viridis). A párhuzamot (kicsit sántítva) tovább fűzve egy örökké mosolygós északi madárfaj neve szula1 (Morus bassanus), míg egy jól ismert növényé annak többes száma: szulák. A következőkben ezek rokonsági szálait igyekszem kibogozni.

kezdjük a madárral: a szula (fotó forrás: pixabay és Gál Szabolcs)

vicces rokona, a közép-amerikai illetékességű kéklábú szula (Sula nebouxii) (fotó forrás: Nők Lapja Cafe)

Gyermekkorom végtelennek tűnő délelőtti önfeledt játszásaira csak egy dolog vetett árnyékot, a délutáni kukoricakapálás. Nagyanyám – miután a tsz-be „önként” beadta legjobb földjeit - nem nagyon hitt a modern szocialista mezőgazdaságban, így annak vívmányaiban sem, pedig az akkori agrotechnológia a mára iparivá vált mezőgazdasági termeléshez képest még szinte extenzívnek számított. Ennek megfelelően májusban a padlásról lehozta az előző évi termésből a vékában vetőmagnak félretett kukoricaszemeket és a megboronált földbe húzott sorokba szépen elvetette. Akkoriban a tájban még rend uralkodott, ami nem utolsó sorban a szorgos kezek munkájának volt köszönhető. A táp intézménye nem volt még szerencsére ismert, ám a tyúkoknak, disznóknak enni kellett adni, így hát mi is mentünk a kikelt kukoricát kapálni. A dalolva leadott jó aranykoronájú termőföldeken akkorra már a körmös traktorok és a Dutrák húzták az ekét, így nagyanyám az elvtársaktól (akik szerinte korábban cselédek és egyéb farizeus naplopók voltak) nagylelkűen a Kilencedesben és a Hársasban az éhenhalás ellen kiutalt gyenge földet volt kénytelen művelni. Nem volt még akkor gyomirtószer, illetve csak mechanikus, úgy hívták hogy kapa, amivel jó meleg nyári napok délutánján mentünk munkálkodni. A kukoricaföldnek remek kis gyomflórája volt, a kakaslábfű, libatop, kicsiny gombvirág és az ország lerohanásához épp erőt gyűjtő parlagfű mellett az egyik legutálatosabb egy kúszó kis növény volt, amit mamám egyszerűen csak győténynek hívott. Nem volt elég kikapálni, ki is kellett húzni, ha beszakadt, akkor addig folytatni, amíg volt belőle, mert a legapróbb gyökérdarabból is újra kihajtott. Csak jóval később tudtam meg, hogy ő az apró szulák (Convolvulus arvensis).

apró szulák Csatáron

Növényünk kozmopolita, azaz világcsavargó, afféle minden lében kanál, nem csak a kultúrnövények közt, hanem a bolygatott helyeken is felüti fejét: belterületi árkok szélén, útpadkákon, járdaszigeteken, ugarokon. A damilos fűnyíró jó barátja, a tevékenységgel együtt járó új és újabb nyers talajfelszíneken a parlagfűvel versenyezve indul rohamra. A szántókon már nem ilyen nagy legény, a mai fejlett védő/irtószerekkel a kapáskultúrákban sikeresen negligálják, nehogy szegény kukoricára felmásszon és a nagy pénzeken kikísérletezett mindennek (főképp a szaporodásnak) ellenálló hibridekre felmásszon – még letörnének szegények.

Bakon az útpadkán

Pókaszepetken az árokszélen

és a horvátországi Rovinj mellett a terra rossa ugarán

Rokona a hazánkban védett borzas szulák (Convolvulus arvensis) a mediterrán tájakról érkezett hozzánk. A Földközi-tenger mentén mindenütt előfordul, keleten a Krímig hatol, ahol ma újra tanulja az oroszt. Hozzánk legközelebb az Adriai-part szikláin találkozhatunk vele. Vidékünkön kizárólag a Keszthelyi-hegység néhány pontján, a valami csoda folytán a feketefenyvesítésből ki-és fennmaradt jó természetességű sziklagyepekben találjuk.

borzas szulák

Mária virágoskertjéből sem hiányozhat

ő is kedveli a panorámát a cserszegtomaji Budai-hegyen

az Isztrián, a Rovinj fölötti Lim-csatorna (Limski-fjord) szikláin

és az endemikus hangyabogáncs (Jurinea sordida) mellett Skalistoya skala térségében a Krímben

Az említett kúszónövények közeli rokona a sövényszulák (Calystegia sepium), mely szintén nem ismeretlen sokunk számára. Nevéhez híven mindenre felmászik, felkúszik, hogy minél jobb kilátást találjon, illetve, hogy a méhek, poszméhek rátaláljanak illatos, nagy fehér tölcséreire. A nádasok, magaskórósok mellett az urbánus élőhelyeken is felüti fejét, kerítéseken, árkok mentén, falakra felfutva találjuk.

sásra, csalánra felfutó sövényszulák Göcsejben

gyomos magaskórósban Szentpéterföldén

falusi belterületi árokban

belvárosi lakóház lábazatán

A digitális forradalmat megelőző szörnyű prehisztorikus (még barbibabátlan, okostelefontalan) időkben a lányok kedvelt szórakozása volt a fehér tölcsérek leszedése és orrukra rakása nagy szippogatások kíséretében - akkoriban ez volt a "szer", aminek ártalmatlan hatóanyagát a virág édes illata szolgáltatta.

A rokonságot egy dél-amerikai hívatlan rokon zárja, a bíboros hajnalka (Ipomoea purpurea), mely a győtényhez hasonlóan hívatlan vendégként jelenik meg sokhelyütt.

bíboros hajnalka taljánföldön, a festői Castellamare mellett

A szula-szulák szekértáborokhoz amúgy egy újabb csoport is csatlakozott, ők a szulák és hajnalka neveket felvéve erősítik a madarak, növények csapatát. Hallgassuk a jelenség egyik ismert képviselőjét:

https://www.youtube.com/watch?v=hfvozxNQMFY

https://www.youtube.com/watch?v=aQFPQ9dp0r0

---------

1 amúgy, tényleg mit szed a beteg szula? hát kapszulát.