Óvári Miklós: természetes blog

Blogomban elsősorban a délnyugat-dunántúli táj természeti értékeit, a növényvilág kutatásának eredményeit, aktualitásait szeretném bemutatni az Európa legszebb tájain való csavargások fotóbeszámolóival fűszerezve

A hold violái

Talán nincs is olyan kiskert kis hazánkban, ahol  áprilisban a többi virág fölé magasodó kerti holdviola (Lunaria annua) ne nyílna. Neve a latin  luna (hold) szóból származik. Szép, mutatós lila kis virágai és szív alakú levelei valóban elegáns megjelenést biztosítanak számára. Mégis mindig a virágágyások szélén, vagy büntiben a kerítés, fal mellé állítva  találjuk. Érzékeny lélek, így a bánásmódon megsértődve gyakorta megszökik és erdőszéleken, utak mentén, zavart, szemetes területeken ver tanyát, mint egy hajléktalan. Igaz onnét jobban látja a teliholdat, mint a kádári egyenkockaházak szép formájú anciglis tetőinek sziluettjei között. Nem csak virágjával díszít, hanem termésével is, hiszen kiszáradt kórója kerekded becőketerméseivel a szárazkötészetek kedvelt eleme. Őshonossága vitatott, ám ez egyáltalán nem zavarja a virágok beporzásban segédkező, elmerülten szívogató lepkéket.

nyíló kerti holdviolák a bozsoki erdőszélen

hajnalpírlepke a kerti holdviola virágán                           nyíló erdei holdviola

Unokanővére, az erdei holdviola (Lunaria rediviva) a hegyi bükkösök, szurdokerdők faja, ennek megfelelően csak a középhegységekben, a Mecsekben és nyugati határszélen érzi jól magát. Korábban az Őrtilosi-dombsoron is felbukkant, ám jelenlétét újabban nem erősítették meg. Erdélyben, vagy az Alpokban járva gyakran látjuk az útszéli magaskórósokban is fehér, vagy rózsaszín virágkeresztjeit illegetve. Védett növény.

erdei holdviola a Kőszegi-hegység hazai oldalán

termések:    kerti                                         és erdei holdviola

A viola név azonban nem csak a virágoké és a hölgyeké, hanem a dohánytól, rumtól mélyebb hangú testesebb hegedűszerű instrumentumok (Violinformideae) gyűjtőneve is. Mint tudjuk, a népzenészek közt is vannak favágók, asztalosok, akik gyakorta megszabadulnak egy-egy fölöslegessé vált ujjuktól, ám muzsikálni még szeretnek, így feltalálták a háromhúros  brácsát.

Hallgassuk meg, hogy is szól a mélyhegedű:

pl: Glinka - D-moll brácsaszonáta

https://www.youtube.com/watch?v=pCPRe9_kUN0

ha könnyedebb muzsikára vágyunk, a világzenét játszó magyar csapat, a Holdviola a tippem:

https://www.youtube.com/watch?v=CPeqf0gU-tY

Szellők rózsái

A szellőrózsák (Anemone) a boglárkafélék (Ranunculaceae) családjának egyik legimpozánsabb nemzetsége, melyek szépségükkel méltán hívják fel magukra a figyelmet. Hazánkban négy fajuk ismert, ebből kettő áprilisban, kettő pedig májusban nyílik. Nevük a görög ánemos (άνεμος), szellő nevéből ered. A kora tavaszi üde erdőkben a gyepszintben nagy versenyfutás figyelhető meg; számos kis virág próbálja életciklusának fontos szakaszát (növekedés, virágzás, megtermékenyülés) a lombfakadás előtti tavaszi nap melegében abszolválni. Ez az un. geofiton aspektus, mely nevét onnét kapta, hogy a jelzett növények többsége hagymás, gumós, vagy rizómás és ezzel a földalatti szervével telel át. A jelenség során az üde lomboserdőket a hóvirág, csillagvirág, tőzike nyílásának végén sokfelé a berki szellőrózsa (Anemone nemorosa) borítja fehérbe. Sziromnak látszó hat virágtakarója fehér, fonákuk gyakorta rózsaszínes futtatású. A tőlevél intézményét maga mögött hagyva csak a virágja alatt eredő gallérozó levelekkel ékeskedik, melyek szélei hasogatottak.

berki szellőrózsa tavaszi virágszőnyege Zalaegerszegnél

A bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides) nedvesebb erdőkben, égerligetekben kerül a szemünk elé, néha a kaszálókon is túlélve emlékeztet az egykori fás vegetációra. A többi hazai fajjal szemben neki csupán öt sárga csészelevele van, így a természet szigorú geometriai rendszerében a rokonainál fennálló, a virágzati tengelyhez képest 60°-os szögben növő virágtakarók az ő esetében 72°–os szögben állnak egymástól1. Ő is csak 2-3 gallérozó levelet visel, melyeket keskeny fűrészes szélű levélkék alkotnak.

bogláros szellőrózsa a Zalapáti erdőben

az egykori ártéri erdők tanúja a Zala-völgyi réteken

Mindkét faj egész Európában elterjedt, ennek megfelelően vidékünkön is gyakorta együtt nyílnak. S ahol a két faj nagy mennyiségben együtt található, ott a szerelmi bájitalt, akarom mondani virágport ipari mennyiségben cipelő zümmögő, mézzel hajtott légijáratok néha rossz címen landolnak, aminek következtében megjelenik a két szellőrózsa szépséges hibridje (Anemone lipsiensis). Tudjuk, hogy az embereknél az első unokatestvérek szerelméből született gyermek egészsége igencsak kérdőjeles (lásd pl. Toulouse-Lautrece), de hát hogy van ez a növényeknél? A legtöbb esetben, így a szellőrózsáknál is a hibrid nem szaporodóképes, csakis a szülőfajok hozhatják létre. Persze az önző virágbolond ember azért minden ilyen eset láttán örvend, sőt kertészeknek hívott részhalmazuk elítélendő módon kedvét leli ezek (gyakran torzszülöttek) rabszolgasorba taszításával (szaporítás, mutogatás, pénzért való árusítás).

családi portré: a szülőfajok közt középen a hibrid a Lenti erdőkben

A fényben gazdag erdők, szegélyek, sztyeprétek gyepében május elején egy fehér virág, az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) ringatózik hosszú szárán. A keszthelyi-hegységi erdők tisztásain nem ritka, de az észak-zalai löszdombok sztyepprét-maradványain is tucatnyi helyen fordul elő. Néhol a háborítatlan, sovány termőképességű termőhelyeken kiterjedt állományokat alkot. A többi fajtól eltérően tőlevelei is vannak, melyek sokszor meddő hajtásokban jelentkeznek, így az állományai rendre nagyobbak, mint a nyíló virágok száma. Az utóbbi időben védettsége ellenére dísznövényként is ismertté vált, nyílásakor kiskertekben, piacokon, temetőkben rendre felbukkan.

erdei szellőrózsa a löszdombokon

erdei szellőrózsa-özön Zalaszentgróton

A hazai fehér virágú szellőrózsák közül legritkább a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), melynek virágai valóban vakító hófehérek; ezt a fehérséget tovább erősíti, hogy a porzók színe sem sárga, hanem a takarólevelekkel megegyező. Ő is törvényes védelem alatt áll. Elterjedése a Déli-Mészkőalpokban lévő Val Canaltól a Dráva mellett emelkedő Zákány-Őrtilosi-dombságig tart.

hármaslevelű szellőrózsa Beleznánál

Apropó a Kanális-völgy bizonyára még sokunknak ismerős. A rendszerváltás előtt nagy divat volt bőrkabátért „olaszba” járni. A magyar családok a legvidámabb barakkban az elvtársaktól háromévente nagylelkűen kiporciózott apanázst összerakva, a bűzös kétütemű Wartburgot felnyergelve nekiindultak az osztrák A2-n, hogy bevegyék az első olasz határállomást, Tarviziót, és kifosszák az összes bőrárudát. Derék honfitársaink, ha a bevásárlás (és a Népszabadságba csomagolt sültkolbász, szalonna elfogyasztása) után egyből nem vissza, hanem Udine felé vették volna az irányt, akkor a gleccservölgy páratlan szépségében is gyönyörködhettek volna. Ha az ember arra jár és nem siet, ma is érdemes a pilléreken rohanó A23-as olasz sztráda helyett a tekergő régi utat választani, főképp tavasszal. A völgyoldalban természetes körülmények közt láthatunk non piantagione feketefenyveseket, a sokszor függőleges sziklafalak a Középhegységből ismert bokros koronafürtöktől sárgállnak. A bükkösök lábánál az útra kifutó kaszálók tarka kavalkádjában a harangláb, zergeboglár, boglárkák és májvirág mellett a szegélyek félárnyékában ott álldogálnak szerényen a Júliai-Alpok égbeszökő csúcsainak oldalairól lecsúszott hármaslevelű szellőrózsák, virágaikkal az ormokra feltekintve, mint megannyi kis parabola antenna az érkező adatok dekódolásával elfoglalva. E növények itt érik el kis közép-európai birodalmuk nyugati határát. Előretolt helyőrségeik északon Felső-Auszriában a Dunáig merészkednek, renitens légiói délen a Pó síkság antidiverzitásának békés álmát nem zavarva lábujjhegyen osontak el Emilia-Romagna, Toszkána és Abruzzó hegyvidékére.

hármaslevelű szellőrózsa Szlovéniában: Rakov Skocjan 

A szellőrózsáknak hazánkon kívül a Kárpát-medencét körülölelő hegyvidéken több fajuk is ismert, mint a Baldó szellőrózsa (Anemone badensis) az Alpokban és a Dinári-hegységben. Él azonban a hegyekben egy számukra fontos rokon, a nárciszképű szellőrózsa (Anemone narcissiflora). Kimondottan a hegyi réteken 1500-2600 m magasságban érzi jól magát, ahol már elég jó a kilátás, tiszta a levegő de a méheknek még nem kell oxigénpalack, ha jönnek a dézsmáért. A Pireneusoktól a Kárpátok koszorújáig megtalálható, de számunkra legkedvesebb előfordulása a Gyimesi havasokban van, ahol a kontinensen sehol máshol nem található páratlan szépségű és fajgazdagságú réteken páváskodik.

hármaslevelű  és nárciszképű  szellőrózsa

valamint elterjedésük (forrás: Flora Europaea Digital Database)

nárciszképű  szellőrózsa a gyimesközéploki hegyi réteken

A szellőrózsák szépsége számos műalkotás ihletője. Persze a műveszet is diverz, így most jó szívvel ajánlom a legrosszabbat, a Brian Jonestown Massacre retro-ízű Anemone c. eposzát, mely a fantáziátlanság és a gitározni nem tudás mintaműve.

https://www.youtube.com/watch?v=3BqRNSlTXsw

---------------------------

1 a természet geometriája után érdeklődők számára kötelező irodalomként ajánlom Arnst Haeckel: Kunstformen der Natur, Kunstformen aus dem Meer c. munkáját.

Összeforrasztófűk

A tüdőfűk mellett az érdesnyelvűek (Boraginaceae) családjának másik, igencsak ismert nemzetsége a nadálytövek. Korabeli leírásuk: „levelei labodásak, tojáskereklántsások, virágfürtjei letsüngők”. Két hazai fajuk a dél-nyugat dunántúli tájban is gyakorta szem elé kerül, közülük a nagyobb ismertséggel és lájkkal bíró a fekete nadálytő (Symphytum officinale). A pettyegetett tüdőfűhöz hasonlatosan ő is ismert gyógynövény. Külsőleg hatással van a fekélyekre, csonttörésekre, duzzanatokra, de használatos reuma és izületi gyulladásokra, sebek, zúzódások kezelésére. E hatások a friss levél, ill. a szárított növény őrleményének használatával érhetők el, belső alkalmazása (tea) nem javallott. Népi nevei forrasztófű, összeforrasztófű, sarkosfű, összeplántálófű, nadálygyökér, madárgyökér vagy feketegyökér. A nedves termőhelyek lakója, rétek, mocsarak, láperdők, kubikgödrök vízjárta, mélyfekvésű részeit kedveli.

fekete nadálytő a hahóti mocsárban...

...és a pölöskei lápban

Első unokatestvére a gumós nadálytő (Symphytum tuberosum) nevével ellentétben semmilyen rokoni kapcsolatban nincs a tubarózsákkal. Ő az üde erdők, gyümölcsösök, gesztenyések tavaszvégi növénye. Amolyan kötelességtudó közkatona, nem feltűnő, nem bántó, csak úgy elálldogál a helyén. Virágai krémsárgák, bókolók, beporzói a házi méh mellett főképp a poszméhek.

gumós nadálytő a hahóti gesztenyésben

Vidékünkön ma még mindkét faj gyakori, kiszámítható életpályamodelljük tartamosságát a gyümölcsösök, gesztenyések fűnyíró üzemmódú kezelése erősen megkérdőjelezi…

A fekete nadálytőnek három hazai alfaja a szakemberek szerint vitatott értékű, viszont a Kárpátokban járva biztosan a szívlevelű nadálytövet (Symphytum cordatum) látjuk.

Pettyegetett gárna

A népi medicinában jártas emberek növényismeretében minden bizonnyal dobogós helyen áll a pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis). Gyógynövényünk drogja, akarom mondani hatóanyagai a kovasav, allantoin, nyálkaanyagok, flavonidok, azok glikozidjai, melyek kinyerésére leginkább a növény levelét használják. Mária Trebent megelőzve ősidők óta használt gyógynövény, főzetét köptetőnek, hurutoldónak használták, még a tuberkulózis ellen is próbálkoztak vele. Ma már szerényebben homeopátiás készítményekben és teakeverékekben ajánlják a gyógyszertárak. Ismertségét számos népi elnevezése is alátámasztja: pettyegetett gárna, tüdőír, darázsvirág, dongóvirág – utóbbi nyilván az őt beporzó poszméhekre utal. A Magyar Fűvész Könyvben 1807-ben így jellemzik: „Leveleinn néha hódos motskok vagynak”. A Magyarország virágos növényei c. korabeli műben (Hoffmann-Wagner 1903) olvashatók ma is igazak: „Terem erdőkben, az Alföld mélyen fekvő lapályait kivéve, az egész országban.” Vidékünkön is gyakori, ám nem csak az elsődleges üde erdei termőhelyeken találjuk. Az erdőirtások utáni új helyzethez immár több évszázad óta alkalmazkodva jól érzi magát a gyümölcsösökben, gesztenyésekben is, de opportunista módon az elhagyott, jellegtelen cserjésekben, teleszemetelt bodzásokban is megél. Igazi rendszer-független túlélő, szakszervezetisek címernövénye lehetne. A határozókönyvek jeleznek egy vele nagyon hasonló fajt, a zöldlevelű tüdőfüvet (Pulmonaria obscura) is, ám amíg a tudósok a vitát el nem döntik, hogy van, vagy nincs, addig ne terheljük vele tárolókapacitásunkat.

pettyegetett tüdőfű                     keskenylevelű tüdőfű

A nemzetségnek még két faja él e tájban, mindkettő alapvetően hegyvidéki elterjedésű. A bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis) a megye nyugat és déli részén található. Levelei pettyetlenek, nyáridőre nagyra nőnek, végigsimítva bársonyos érintésűek, szemben a gyógyító fajéval, melynek minden része érezhetően smirgliszerűen érdes. Eredetileg a melegkedvelő délies lejtők ritkás tölgyeseinek volt a lakója. Mivel ez a rendkívül érdekes és értékes élőhelytípus szinte teljesen a szőlőtelepítés áldozatául esett, fajkészletét is elszórtan találjuk, sokszor már csak erősen antropogén hatású termőhelyeken. Ennek megfelelően növényünkre is másodlagos, ill. kökényes cserjésekben, sövényekben (ikl. csekmet1), gyümölcsösökben, erdőszéleken bukkanhatunk, néha kimerészkedik a kaszálókra is.

bársonyos tüdőfű Szentgyörgyvölgynél…

…és a csekmetben

A keskenylevelű tüdőfű (Pulmonaria angustifolia) a nemzetség legritkább tagja, mely hazánkban védett. Levele keskeny, virágainak színe ugyanaz a vibráló kék, mint a homokpuszták báránypirosítójáé, fotón visszaadhatatlan. A tüdőfűk virágainak színe a virágzás során a színt adó antocián pH-jának változásával rózsaszínből kékre változik.

tüdőfűvirágok: pettyegetett        bársonyos (albino)       és keskenylevelű

A keskenylevelű tüdőfű korábban elterjedtebb volt, azonban mára erősen fogyatkozott. Ennek oka egyrészt a termelési- így az élőhelyi viszonyok drasztikus változása, másrészt a globális felmelegedés, melyet hegyvidéki fajként nem tolerál. Rendkívül kényes, előfordulásai kizárólag a hagyományos használatú gyümölcsösökhöz, főképp az igen idős gesztenyésekhez kötődnek. Jó példa a nagykapornaki Baksa-hegyen egy öreg gesztenyefa alatt élő maroknyi állománya; nem szedték, taposták, vagy vegyszerezték, csupán az öreg évszázados fát vágták ki – némiképp joggal, mert kiszáradt. Mint az esetek 100,2 %-ában, a tulajdonos itt is sorsára hagyta a területet, így a termőhelyen a fajgazdag árnyéktűrő növényzetet szinte hónapok alatt leváltotta a jellegtelen susnyás és hungarikum2 bozót, eltűnt a tüdőfű, felemáslevelű csenkesz, hegyi sás, orvosi macskagyökér, turbánliliom, gumós kőtörőfű és számos egyéb erdei faj. A pár lépésre álló nagy erdőben persze sehol nem találni...

keskenylevelű tüdőfű Gősfán

gesztenyés a tüdőfű nyilásakor

A keskenylevelű tüdőfű ismert előfordulásainak utolsó mohikánjai a Zala-völgyétől északra a kemenesháti lejtőkön találhatók; valójában a vasi állományok utolsó védvonalát alkotják. A folyónak nevezett pataktól délre már csak Bödőcs Tibor nagyapjának otthont adó, a „mindkét irányból zsákfalu” Nemeshetés mellett találjuk, ha kibontjuk a zsák száját... Jövőjük egén komor viharfelhők tornyosulnak, nyílásuk egybe esik az első tavaszi kötelező, össznépi fűnyírózással…

-----------------------

1 A nem Zala, Vas, Somogy és Veszprém megyében nevelkedett/szocializálódott kedves olvasó számára az idegen(nek tűnő) szavak kifejezések értelmezésére jó szívvel ajánlom Szakál István: A göcseji Besenyő térségének szótára c. munkáját.

2 fehér akác (Robinia pseudo-acacia)